Titkok nyomában

 

            Az állatról mesék is maradtak fenn. Ezek főleg a 19. században kerültek feljegyzésre. 1772-ben James Cook egyik matróza Új-Zéland szigetéről beszámolva megemlített egy lényt, amely nagyjából farkától az orráig 1,5-2 m hosszú, barna, vastag szőrzet fedi, bozontos farka van, lábai rövidek, s vaskosak, valamint feje egy kutya és egy macska keverékeként hat.

A beszámoló szerint földalatti odvakban él, s gyíkokkal, kétéltűekkel, valamint halakkal táplálkozik. A forrás nem teljesen megbízható, legfőképp azért, mert a dátum nem tisztázott. Ami viszont feltűnő, hogy a leírás nagyon hasonlít egy létező állat adataira, ez a kefefarkú oposszum, vagy ismert nevén a közönséges rókakuzu (a Fővárosi Állatkert Ausztrália Házában is vannak rókakuzuk). Ez a kis emlős teljes hosszában maximum 1 m, s bár kedvelt helyei a fák, az ausztrál sivatagos területen élők az üregeket sem vetik meg. Táplálékai a kisebb állatok, főleg rovarok. Lábai tömzsik, s fejének leírása is egyezik a matróz történetével. A kis jószág éjszaki állat. 1855-ös, főleg a mauri kultúráról szóló könyvében Richard Taylor tisztes megemlíti a lényt. A híres Alfred Brehm, - az első teljes fajenciklopédia írója: Brehm: Az állatok világa - több helyen is járt, a sok faj megismerése céljából. Még erszényesfarkast is láthatott élőben. Egy 19. századi beszámolójában egy Új-Zélandi állatról ír: „Egy másik érdekes lény a sok közül, az egyik legprimitívebb emlős, s egyben az egyetlen őshonos emlős Új-Zélandon, a waitoreke, egy vidra-szerű állat. Mártöbbször láttuk, nem túl távol tőlünk felbukkant a vízben, de eztán eltűnt egy csobbanással, melyet érdekes hang kísért. Haast (a Haast-féle sas felfedezője) látta az állat nyomait a sárban. Eddig még senki sem tudta elkapni. Úgy gondolom, hogy ez az emlős primitívebb, mint a tojásrakók (pl.: hangyászsün), és talán új osztályba sorolandó.”

Hochstetter - szintén elismert tudós - is jóban volt Haastal. 1861. június 6-án ezt a levelet kapta barátjától: 3500 méterrel a tengerszint felett jártam az Ashburton-folyónál (South Island, Canterbury tartomány), az ország e részén talán még ember nem járt előttem. Itt találtam rá ezekre az érdekes állatokra. Hasonlóak egy vidrához, csak egy kicsit kisebbek. Találkoztam két úriemberrel, akiknek egy birkafarmjuk van 2100 méterrel a tengerszint felett, közel Ashburtonhoz. Ők úgy írták le az lényt, mint egy sötétbarna, nagy nyúl méretű emlős. Ha megijednek, egy sípszerű hangot hallatnak, és és eltűnnek a vízben.” Ezek után telepesektől, turistáktól és vadászoktól is érkeztek beszámolók, egészen a 20. század végéig. Egy 1974-es cikk adott fellángolást a témának, s 1980-ban átkutatták az Új-Zélandi tavakat, ám ez hanyag munka volt, s nem is járt sikerrel.

 

            Egyébként az állat felfedezése azért is volna fantasztikus, mivel ő lenne az egyetlen igazi, őshonos szárazföldi emlős Új-Zéland szigetén. A denevérfajokon, s fókákon kívül nem található több őshonos, szőrös lény a területen. Az ottani élővilág sokkal inkább a madarakban bővelkedik. Azonban fosszíliák támasztják alá, hogy a szuperkontinensről, azaz Gondwanaról, mintegy 80 millió évvel ezelőtt leváló Új-Zélandon élhettek nem repülő, talajlakó emlősök az ember feltűnése előtt. 16 millió éve, a miocén korszakban élt a tricodonta rend, amelybe kis, talajlakó emlősök tartoztak. Ám miért pusztultak volna ki e fajok? Nem volt evolúciós ellenfelük a madarakon kívül, s nagyobb ragadozó sem élt a szigeten. Élhették a saját életüket gond nélkül. Sőt, talán még ma is fennmaradtak, s ők az általunk waitoreke néven ismert lények.

            Végül nézzük, milyen elméletek is születtek történelmünk során. A köznép körében elfogadott teória az, hogy egy valahonnan megszökött vidra, vagy egy vidra alfaj populációját vélték látni a szemtanúk. Sokak szerint egy hód a szóban forgó emlős, amely nemrég lett betelepítve Új-Zélandra. Nos, testfelépítésében stimmelne a leírásokhoz. Valamint néhány telepes beszámolójában gátak is említésre kerülnek és az köztudott, hogy a hódok is gátakat építenek. Páran már fókafajokkal is azonosították, egyesek tojásrakó emlősként sorolnák be, de állatkánk már mongúznak, s megannyi rágcsálófajnak is volt titulálva. Ezek az elméletek talán ésszerűnek tűnnek, de az én bajom az ilyen gondolatmenetekkel az, hogy bármilyen tudatlan is egy ember, csak nem téveszt össze egy közismert állatot egy kriptiddel. Valamiben furcsának kellett lennie az észlelt kreatúrának, hogy külön feljegyezzék őt. Szerintem, ha valóban létezik a waitoreke, akkor egy, a miocén korban élő tricodonta faj még ma is élő egyede, vagy egy, az idők során a vízhez szokott leszármazottja annak. Ez esetben a „nagy” Brehmnek igaza volt, s a waitoreke valóban egy igen primitív emlősfaj. Azonban a végére hagytam egy kis állatot, aki az egész történetet megmagyarázhatja. A neve quoll, s leírásában teljesen megegyezik a waitorekével. A fehér foltok, a barnásszürke szőrzet, tömzsi testalkat, a külső ugyanaz. Erdőségekben, főleg völgyekben húzza meg magát, de a vizet nem nagyon kedveli. Ez viszont már egy bökkenő lehet, hiszen a vízi életmód kiadós része a waitoreke legendának. A másik hibás része a quoll elméletnek az, hogy ezt az állatot már 1796-ban besorolta Étienne Geoffroy. Brehm azonban száz évvel később élt, s elismert zoológusként nem hiszem, hogy ne hallott volna a quollról. Ugyanez mondható el Haastról is, ő is jártas volt a témában. Az 1868-as elfogott példány talán egy quoll lehetett, de az elismert tudósok beszámolói nem tekinthetők egy quoll leírásának, hiszen ők ismerték az állatot. Nos, talán egyszer ez a történet is kap egy frappáns befejezést, ami kellően méltó lesz hozzá. Reméljük, ez a lény valódi létét bizonyítja majd, s nem egy véletlen félreértés lesz a legenda igazi eredete.