Tehát eme erszényes sorsa megpecsételődött. De biztos ez? Egy 1937-es tasmaniai expedíció arra utalt, hogy élhetnek még a vadonban példányok. 1957-ben pedig találtak egy báránytetemet, melyet nagy valószínűséggel egy erszényesfarkas ölt meg, a sérülések alapján. Több állítólagos tasmán tigrises mese is napvilágot látott ezekben az években. 1961-ben például megjelent egy beszámoló, miszerint két halász látta az állatot. 1961. augusztus 12-én Tasmania nyugati partjánál, az Arthur-folyónál táboroztak. Egy este mozgolódást hallottak kintről, a csalis kosaruk felől. Egyikük kiment, s a halvány holdfényben megpillantotta a fosztogatót. Husángot ragadott, s fejbe csapta az állatot, mire az eliszkolt. Másnap a lény belehalt sérüléseibe, s a halászok megtalálták a tetemét. Úgy vélték, hogy erszényesfarkas lehet, így elhatározták, hogy átadják egy múzeumnak. Bevonszolták egy ólba, ám másnapra az állat utolsó erejével még megszökött fogságából, s csak pár szőrcsomót és alvadt vért hagyott maga után. Ezeket később megvizsgálták, s megállapították, hogy a halászok valóban erszényesfarkast láttak. A hírek hallatára eztán több expedíció is indult Dr. Eric Guiler vezetésével, aki szinte fél életét az állat fellelésére szánta. 1966-ban szőrszálakat találtak a Whyte-folyó mentén, de ezek nem képeztek döntő bizonyítékot. 1972-ben egy biológusokból álló csoport átkutatta az állat lehetséges élőhelyeit, ám nem találtak indokot a ragadozó jelenlétére. Az ügy újabb fellángolása 1982-ben következett, amikor egy természetvédelmi felügyelő Tasmania északnyugati erdőségeiben járőrözött. Egy kis időre leállította a motort, s elszundított kocsijában. Álmát az erdő felől jövő zajok törték meg. A férfi keresőlámpával végigpásztázta a bozótost, s egy kis farkasszerű állattal találta szembe magát, melynek hátán csíkokat vélt felfedezni, s szeme sárgán világított a reflektorfényben, mint egy éjszakai állatnak. A jövevény nyugodtan viselkedett, még állkapcsát is kitátotta, így a járőr meg tudta csodálni annak hatalmas méreteit. Később eltűnt a bozótosban, ám nyom nem maradt utána.

Eztán nem érkezett több jelentés, így az állatot 1986-ban letörölték az "élők listájáról". Henry Nixnek, az Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatójának azonban ez egyáltalán nem tetszett. Egy Bioclim nevű program segítségével összevetette az állattal való találkozások helyszíneit, valamint az erszényesfarkas éghajlati, geográfiai, s más tényezők által felvázolt élőhelyének térképét. Az eredmény megdöbbentőre sikeredett. A beszámolók helyszínei kivétel nélkül megegyeztek azokkal az élőhelyekkel, melyeket a program megfelelőnek talált. "Az emberek valóban erszényesfarkasokat láttak" - mondta Henry Nix 1990-ben. Érdekes történet még egy internetes nick nevén magát csak "Tigerman"-nek nevező amatőr kutató munkája. 1998-tól 2004-ig tartózkodott Tasmania szigetén, ahol állítólag több jelét is észlelte az állat ottlétének. Jellegzetes módon elejtett zsákmányokra, lábnyomokra, ürülékre, s szőrszálakra is bukkant, két alkalommal pedig találkozott is erszényestigrissel. Ez mind szép és jó, ám fotót, vagy más döntő bizonyítékot ő, és mások sem tudtak felmutatni a ragadozó jelenben való, állítólagos létezésével kapcsolatban.

 

Mike Carwardine, a BBC Wildlife magazin 2011. januári számában írt arról, hogy néhány kameracsapda megörökített pár, az erszényestigrishez kísértetiesen hasonlító állatot, vagy éppen magát az erszényestigrist. A cikk arról is ír, hogy Tasmania zegzugos, sűrű erdei elrejthetik annyira az állatot, hogy annak észlelése közel álljon a lehetetlenhez, s többek közt ennek is betudható a csekély számú találkozás. Ráadásul amennyit viselkedéséről tudunk, abból kiderül, hogy ez a kis ragadozó éjjel vadászik, s így nagyrészt éjszaka mozog, nem pedig nappal, mindenki szeme láttára. Emellett feltehetően csekély egyedszámának is betudható, hogy csak elszórtan pillantjuk meg őket a tasmán bozótosban. Példákból tudhatjuk, hogy a veszélyeztetett állatok igen csak ritkán kerülnek az ember látókörébe. Az óriáspandák sem szambáznak át minden fotós előtt, vagy a hópárducoknak sem szokásuk az ember előtt mutatkozni, pedig a Himalája sokkal inkább nyílt terep, mint a tasmán erdőségek. Na meg hazánkban sem túl gyakran lát őzet egy átlagember, pedig egészen nagy számban fordulnak elő. Tehát, ha alaposan végiggondoljuk az erszényesfarkas létezése mellett szóló elméleteket, akkor még egyáltalán nem zárhatjuk ki azt, hogy egy maroknyi példány még mindig élhet Tasmania, s talán Ausztrália egyes területein. A technika fejlődésével egyre több hő és mozgásérzékelő kamerát helyeznek ki szerte az állat feltételezett élőhelyein, s reméljük, a sok expedíció közül csak sikerrel jár egy, amely majd megdönthetetlen bizonyítékot talál az üggyel kapcsolatban.

 

Akkor van miért reménykednünk, igaz? Van esély rá, hogy a faj fennmaradt a vadonban és szaporodóképes populációi is vannak? A válasz valószínűleg: nem. Habár valóban élhet még pár példány odakint, azonban ilyen kis egyedszámmal pár évszázad, vagy akár évtized alatt kipusztulnának,  de most már ténylegesen és végleg. "Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított” - írta Gerald Durrell egy könyvében. Vajon a XXI. században megtaláljuk a nyitját annak hogyan tegyük ismét élővé azt, amit eltöröltünk a föld színéről? A fajnak léteznek alkohollal tartósított maradványai. Ilyen az egyik felnőtt állat erszényéből származó kölyök, amelyet száz éve gyűjtöttek be, s tárolnak a melbourne-i Viktória Múzeumban. A Melbourne-i Egyetem munkatársai ebből a példányból és a szintén a melbourne-i múzeumban őrzött, nagyjából ugyanennyi idős erszényesfarkas bőréből vettek mintákat, majd DNS-t vontak ki belőlük. A további kísérletekhez a kinyert DNS-ben lévő csont és porcfejlődést szabályozó gént nyerték ki. Ezt olyan egérembriókba juttatták be, amelyekből előzőleg eltávolították ugyanezt a gént. Az embriók ennek ellenére szépen cseperedtek, és normálisan fejlődött ki minden szövetük, köztük a csontok és a porcok is. Ez az első eset, hogy egy kihalt állatból származó DNS-darabról kimutatták, ellátja az adott feladatát egy élő állatban. "Eddig csak a kihalt állatok génszekvenciáját tudtuk vizsgálni, most pedig az elveszett génfunkciót is tanulmányozhattuk. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy hamarosan megvalósulna a Jurassic Parkban bemutatott utópia, hogy a közeljövőben képesek lennénk életre kelteni magát az erszényes farkast." - nyilatkozta Andrew Pask, a Melbourne-i Egyetem egyik kutatója. Ha nem is most, de 10 év múlva talán már olyan szintre fejlődhet e géntechnológia, hogy újra az élők sorába emelhetjük az erszényesfarkast. Emellett az is hatalmas felfedezésnek számítana, ha akár egy szaporodóképes párra találnánk Tasmania hegyei között. Mi egyszerű "halandók" viszont már áhítattal várjuk azt a napot, amikor Ausztrália országútjai mellett ismét ki lesz rakva egy tábla: Vigyázat erszényesfarkasok!