Földünket valaha hatalmas őshüllők uralták, ám magához hívta őket a teremtő. A világ új urai az emlősök lettek. Kutyafélék, nagymacskák és medvék tartották rettegésben a glóbuszt. Semmi nem állhatott az útjukba. Vagy mégis? A dinók bizony nem haltak ki teljesen. A bolygóra hagytak egy örökséget, a madarakat, akik akkoriban, néha még az emlősöket is elhessegették prédájuktól (nem úgy, mint ma, amikor Mari néni hessegeti el a varjakat a kertből)...
Földünk madárvilága hihetetlenül gazdag. Az egészen kis jószágoktól kezdve az egészen hatalmasakig minden megtalálható e bolygón. Ebben a cikkben az óriásokról lesz szó, az igazi óriásokról. Jelenleg a legnagyobb madár a strucc. Méretei az osztály többi képviselőjéhez képest gigantikusak. Egy kifejlett hím 150 kg-ot is nyomhat, s a földtől a feje búbjáig 2,5m is lehet. Valóban hihetetlen méretek ezek, ám csak 500 évet kéne visszautazunk az időben, s rögtön 2 fajt is találnánk, melyek kenterbe verik a struccot. A valaha élt legmagasabb tollas, az Új-Zéland szigetén honos óriás moa, tudományos nevén a dinornis maximus volt. Kihalásuk a szigeten élő maori indiánoknak tudható be,akik a 15. századig lelkesen vadásztak a fajra, s rendszeresen fosztogatták fészkeit. A moák utolsó példányainak kipusztulása viszont már a telepesek számlájára írható. Felégették, s kiirtották Új-Zéland erdőségeit, majd szántóföldekkel nyomták el a madarak élő és fészkelő helyeit. 1800-ra egy példány sem élt már. A hírhedt óriás azonban már jóval előbb kipusztult a szigetről, még a telepesek érkezése előtt, így a fehér ember csak alfajait csodálhatta meg. Gigantikus állat lehetett.
Hatalmas nyaka igen hajlékony volt, akár a ma élő emunak, ám feje testéhez képest kicsi, s csőre is rövidnek számított. A lény 3,7m magasra is megnőtt, s 240km-ot nyomott, azonban egyes becslések alapján a 300km-ot is elérte. Tolluk vörösesbarna volt, s állaga egészen hasonlított a szőrhöz. Életmódjukról viszonylag sok adat maradt fenn. Egyes példányoknak a gyomortartalma is megőrződött: ebből tudjuk, hogy főleg rovarokkal, puhatestűekkel, kisebb kétéltűekkel, illetve magvakkal, bogyókkal, gyümölcsökkel és levelekkel táplálkoztak. Tehát szinte mindent megevett, ami az útjába került. Más madarakhoz hasonlóan ő is fogyasztott kisebb köveket, hogy így segítse az emésztését. Általában egy tojást raktak, ritkán kettőt. Kutatók feltételezik, hogy jellegzetes hangokat adhattak ki, s így hívogathatták egymást Új-Zéland nehezen járható területein. A szigeten az összes uralkodó faj madár volt. Új-Zélandon ugyanis nem élt nagyobb emlős vagy hüllő, ragadozó pedig végképp nem. Ezen tényezőknek is betudható, hogy a madarak ilyen hatalmasra nőttek az evolúció során. A terület csúcsragadozója a Haast-féle sas volt. Ez a hatalmas állat moákat zsákmányolt, így, gondolom, mindenki el tudja képzelni hihetetlen méreteit. Ráadásul ő is fennmaradt egészen történelmi időkig. A későbbiekben talán róla is olvashattok majd cikket a blogon.
Más elszigetelt helyeken is akadálytalanul fejlődhetett az élet, hasonlóképpen, mint az Ausztrál szigetvilágban. Következő úti célunk Madagaszkár, ahol egy hasonlóan hatalmas szárnyas fejlődött ki. Az aepyornis titan, vagyis az elefántmadár. Feltehetően ez volt a valaha élt legsúlyosabb madár. Már irdatlan vastagságú lábszárcsontjaiból is következtetni lehet arra mennyit is nyomhatott. Többek közt hatalmas, vaskos lábai miatt is nevezik elefántmadárnak. 3 méter magas lehetett, s egyes becslések szerint meghaladta a 450 kg-os súlyt. Sőt, valamely kutatók akár az 500 kg-ot is elképzelhetőnek tartják. Méreteik ellenére békés növényevők lehettek, s táplálékuk nagy részét gyümölcsök és magvak alkották. Emellett feltételezik, hogy kisebb élőlényeket is fogyaszthatott, mint rokonai, a moák.
Az elefántmadár ősei röpképtelenek voltak. Tehát nem szárnyaik segítségével jutottak el Madagaszkár szigetére, mint például a dodó esetében, mely később a mauritiusi ragadozók hiánya miatt vesztette el repülési képességeit. Az óriásmadarak a dinoszauruszok kihalásával indultak fejlődésnek, ugyanis ekkor már nem a hüllők uralták a bolygót, viszont a nagy emlősök sem fejlődtek még ki. Így a harmadidőszakban minden kontinensen elterjedtek, ez volt a fénykoruk, ekkor szárnyalhattak igazán (na, nem szó szerint). A fordulópontot, azaz a hasonló fajok hanyatlását a fejlett ragadozó emlősök megjelenése jelentette, amelyek komoly ellenfelek voltak, mind a vadonban, mind az evolúciós harcban. Az elefántmadár ősei Afrikából származtak, ám a kontinensről időközben kipusztultak. Madagaszkáron azonban a madarak fennmaradhattak, mivel a sziget már a mezozoikum vége óta (dinók kora, az I.e. 65milliomodik év az időszak vége) levált a kontinensről. Új fajok ezentúl csak úszva, vagy repülve érkezhettek az elkülönült területre, így a hatalmas tollas békében éldegélhetett, egészen az ember felbukkanásáig. Mint sok fajnak, az elefántmadárnak is az ember pecsételte meg a sorsát. A helyiek vorompatra-nak hívták, s húsáért vadászták az állatot. Ezt azok a csontmaradványok is alátámasztják, melyeken vésőnyomok fedezhetők fel. A XVII. század elején halt ki, felfedezése pedig 1851-ben történt, amikor találtak egy közel 9 liter űrtartalmú tojást, amely 34cm-es átmérővel bírt. Eztán több expedíció indult a madár felkutatására, ám nem jártak sikerrel. Hatalmas élőlényről volt most szó, ám egyes kutatók nem őt tartják a legsúlyosabbnak a tollasok közt. Az ő tippjük a dromornis, amely a valaha élt legnagyobb ragadozó madár. Talán komikus, hogy ma élő legközelebbi rokona a lúd, ám nem hiszem, hogy bárki is nevetne egy esetleges találkozás folyamán. Ez az állat a dromornitidea-k közé tartozott, s eme család legnagyobb képviselője. Magassága durván 3m lehetett, s a súlyával kapcsolatban van egy pár vita. Csontozata meglehetősen nehéz, ám nem olyan vaskos, mint az elefántmadáré. Izomzata viszontfejlett lehetett, s ez is többletsúlyt jelent. Egyesek szerint az állat alig volt 300kg, mások viszont 500kg súlyt feltételeznek, így elég eltérőek a vélemények. Nem megyek bele a részletekbe, s azt mondom egy átlagos dromornis 400kg-ot nyomhatott. Így lehet, hogy nem ő volt a legnehezebb madár, de élőhelyén, azaz az ausztrál erdőségekben rettegésben tartott minden állatot. Még belegondolni is félelmetes, egy kisebb dinoszaurusz méretű ragadozó madárral való találkozásba. De vajon mi végezhetett ezzel az elpusztíthatatlan kreatúrával? Nem tudjuk biztosan a választ, ám valószínűleg a korában bekövetkező hirtelen klímaváltozások okozhatták a faj vesztét. Utolsó példányai 30ezer éve haltak ki, így az ausztrál őslakók már találkozhattak egy párral.
Gyilkos szárnyasunk bár kihalt, ám maga után hagyott egy máig lezáratlan rejtélyt: Milyen életmódot folytatott? Dögevő volt, vagy vadászott? Mindkét életforma mellett szólnak érvek. Sokan állítják, hogy dögevő lehetett. Azt mondják, fejlett szaglása segíthette a dögök felkutatásában (szaglása a legjobb volt az összes ausztrál állat között), ha pedig meg kellett küzdeni a húscafatokért, akkor bárkit el tudott riasztani. Erős lábai a hosszú gyaloglásokra specializálódtak, hogy kitartóan "szimatolhasson" a préda után. Emellett van még valami. A madár szemei oldalra néznek, így egy hatalmas vak folt volt látóterének közepén. A fekete folttal elég nehéz lehetett üldözés közben szemmel tartani bármit is ami előtte fut. Tehát ezzel csökken az esélye a vadászó életmódnak. De ne hamarkodjuk el a döntést. Az kétségtelen, hogy hatalmas, erős lábai nem mondtak csütörtököt, ha futásról volt szó, ám nem hiszem, hogy utolérhetett mondjuk egy kengurut. Ám pazarlásnak tartom, hogy egy ilyen kegyetlen csőrt szánt volna neki a teremtő, ha csupán dögök után kutat, s néha elijeszt valakit. Másrészt sok olyan növényevő csontjait találták meg, melyeknek nyaka egyszerűen ketté volt roppantva. A ragadozók vadászat közben szokták a nyakat átharapni, s nem evés közben. Egyértelműen nem volt más állat akkoriban a szigeten, amely ilyen erővel harapott volna, így nagy valószínűséggel a dromornis a tettes. De akkor mi is a válasz a gyilkos madár rejtélyére? Szerintem dögevő volt, ám vadászó életmódot is folytatott emellett. A vadászatot úgy képzelem el, hogy lesből támad, s rövidtávon legyorsulja az áldozatot (a két lábon járás következtében). Az is lehetséges, hogy úgy ejtették el zsákmányukat, mint egyesek szerint a T. rex-ek. Azaz párban, vagy akár kisebb csoportban járták az erdőt, s egyikük felriasztotta a vadat, majd egy másik példány felé terelte, aki lesben állt és lecsapott a menekülő állatra. Mindenesetre félelmetes és hatalmas "szörny" lehetett. Azonban nem minden a méret, s ezt következő madárkánk is tudtunkra adja.A cikk utolsó szereplője egy igazi terrorista. Nem véletlenül hívják "terrormadárnak". A tudományos nevén kelenkennek (ha még pontosabban fogalmazok, akkor magának a fajnak a neve kelenken guillermo, a kelenken csak az állat nemzetségének neve) szólított szárnyas egykor Patagónia vadregényes tájain döngette a földet, s lesett áldozataira. Róla biztosan tudhatjuk, hogy vadászott is. A kutatók eddig csak egy koponyát találtak, amely 71cm hosszúságú volt. Ez a valaha kiásott legnagyobb madárkoponya. Az őslénytan szakértői a koponyát egy fiatal madáréval azonosították, s szerintük egy kifejlett állaté 80cm is lehetett. Becsléseik alapján a tollas akár a földtől számított 3m-es magasságot is súrolta. Súlya nem tisztázott, sokak 240-300kg-ot mondanak, mások 300-350-et. A terrormadarat hosszú és izmos lábakkal áldotta meg a sors. Ezt nem az egyetlen talált koponyából tudjuk, hanem a kelenkennel rokonságban álló madarak testfelépítéséből, mint például a titanis. Nem olyanok voltak, mint az előbb tárgyalt dromornis, sokkal vékonyabb alkat, s nyúlánkabb testarányok jellemezték, melyek a hosszú sprinteket is lehetővé tették a madárnak. A terület bővelkedett a patásokból: vadlovak, bölények stb., melyekre előszeretettel vadászott ez a fürge óriás. Hajsza közben az 50 km/órás gyorsaságot is elérhette, ez kb. egy oroszlán sebességével egyezik. Zsákmányszerzési technikája igen furcsa lehetett. Az állat harapási ereje óriási volt, ám mégsem akkora, amekkorára a kutatók becsülték. Egy 3D-s program segítségével alkottak átfogó képet a terrormadarak nemzetségéhez tartozó tollasok fejéről. Így meg tudták határozni, hogyan is helyezkedtek el a csőrt mozgató izmok, s miképp működhettek. Ebből jöttek rá, hogy a préda megölése nem csak egy jól irányzott harapással történt. Az üldözés során a madár irdatlan erejű ütéseket mért a zsákmányára. Ezt óriási nyakizmai tették lehetővé, amelyek végig sorakoztak az egész nyaki részen. Amolyan "csipegetésnek" is nevezhetjük, csak itt nem magokat, hanem állatokat csipegetett kemény csőrével. Nem lehetett kellemes élmény.
Sok más húsevő állat is jelen volt ekkoriban Dél-Amerika síkságain, beleértve a híres kardfogú macskákat. A kelenkennek meg kellett védenie az ebédjét a szemfüles trónbitorlóktól. Több ragadozótól előkerült törött csontok bizonyítják, hogy valóban végbe mentek az élelemért folytatott harcok. Sok jel mutat arra, hogy ha a zsákmány megtartása volt a cél, akkor a terrormadarak akár rúgásokkal is távol tartották az éhenkórász bestiákat. Valóban veszélyes fenevad volt ez a hatalmas lény, ám egyszer neki is lejárt az ideje. A ma Közép-Amerikának hívott földhíd megalakulásával fejlett ragadozók vonulhattak át Észak-Amerikából az eddig elszigetelt déli kontinensre. A macska és kutyafélék csoportosan vadásztak, s ez hatékonyabbnak bizonyult a magányos életmódnál. Lassacskán kiszorították a terrormadarakat az amerikai kontinensről. Az utolsó fajok közt lehetett a titanis, amely feltehetően 2 millió éve pusztult ki, s ezzel véget vetett az óriás terrormadarak korának.
